Meredten bámulok ki a repülőtéri busz ablakán. Nyugtalanul keresek valamit. Valami újat, valami különlegeset. Valamit, ami végre meggyőz róla, hogy ez itt egy másik világ. Semmi… Csak a szokásos repülőtéri nyüzsgés. Végre elindulunk. Elkattintok néhány képet. Talán majd otthon megtalálom, amit keresek. Kinyomulunk a buszból, majd továbbsodródunk a tömeggel. Büszkék vagyunk magunkra. Követjük a nyilakat, értjük a feliratokat. Megy ez nekünk. Vámvizsgálat. Beállunk az egyik kígyózó sorba. Kezünket tördelve ismételgetjük a betanult válaszokat, mint afféle kelet-európai turisták. Lelki szemeink előtt már látjuk, ahogy kiutasítanak minket az országból. Még fel sem ocsúdunk: „Welcome to America!” — rikkant a vámos, látva, honnét jöttünk. Hanyagul belelapoz az útlevelünkbe, aztán már sodródunk is tovább. A kapuknál vibrál a levegő. 35°C árnyékban, 80%-os páratartalom. – A „trópusi éghajlat” oka, — magyarázzák a helybéliek — hogy Washington éppen Casablankával esik egy vonalba. Elegáns feketék füttyentenek a taxikért és egyensúlyoznak a bőröndökkel. A délutáni csúcsforgalomban teszünk egy kört a belvárosban. Üzletemberektől és bohém hajléktalanoktól hemzseg az utca. Utóbbiak vidáman integetnek és vigyorognak, ahogy utánuk fordulunk a kocsiból. A Capitol és a Washington-emlékmű közötti hatalmas mezőn kiszállunk egy pillanatra. Mellettünk önfeledt baseball-játszma folyik. Európai agyunkban annyira felnagyított a kép, hogy még mindig nem hisszük el: EZ AMERIKA!